Guy Ritchie, visszatérésként egy általa nagy mértékben befolyásolt filmkategóriában hozott nekünk még egy filmet, mégpedig a bűnözőket szerepeltető „The Gentlemen” című remekmű formájában.
A lehető legspoilermentesebben úgy néz ki a történet, hogy egy amerikai drogbáró a hatalmas marihuána-hálózatát próbálja eladni Londonban, pár alvilági figura pedig meg akarja kaparintani, és ehhez minden eszközt bevetnek. Nagyon jó, hogy Ritchie visszatért az ilyen, talán már ikonikusnak nevezhető filmekhez, hiszen valljuk be, hogy előző filmje – az Aladdin – Will Smith nélkül közel teljesen értékelhetetlen lett volna. Nem fogta vissza magát, a „The Gentlemen” rengeteg durva akciójelenet, szituációs vicc és még több káromkodás forrása egy elegáns, de mégis alvilági hangulatba csomagolva. Ritchitől megszokottan a film nem kezd el lassan építkezni, hanem a történet közepébe vág, ami egy pici hozzászokást igényel, hogy követhető legyen a cselekmény. Alapvetően két szálon fut a történet, amik szépen lassan összemosódnak. Az első 20 perc kicsit olyan, mintha két különböző filmet véletlenül összevágtak volna, hiszen semmi kapcsolat nincs, és az ember csak próbál találgatni, hogy mégis hogyan függhetnek össze. A filmben több neves színész is játszik, az egyik főszereplőt, Mickey Pearsont Matthew McConaughey, a másikat, Rayt pedig Charlie Hunnam játssza. Az alakításuk hihetetlen, mondhatni tökéletes, és a mellékszereplőkkel kapcsolatban sem lehet semmit kifogásolni. A két főszereplő karaktere tökéletesen átadja az alvilági hangulatot. Aki még kiemelendő, az a Hugh Grant által megszemélyesített Fletcher, hiszen a karakter nagyon jól kidolgozott, és a színésznek is talán a legjobb alakítása. A képi világot rendkívül koherens, átgondolt, összefüggő formában kapjuk meg. A zenék pedig – egyszerűen érthetetlen, hogy miért, de – nagyon jól működtek annak ellenére, hogy nem kellett volna egy filmbe kerülniük. Kaptunk a Joker zenéjéhez hasonló aláfestő zenét és egy underground hip-hop zenét is.
A film egyben elgondolkodtatt és szórakoztat is, miközben gyönyörű jelenetek, csodás alakítások és emlékezetes zenék színesítik az alkotást. Egy dolog van, ami pár embernek piros zászló lehet: a káromkodás, ami szerves része a műnek. Szerintem nagyon jól felépített film, mindenképp érdemes megnézni.